Gerard de Nerval

Sem nappal, sem éjjel

Elmúlt már a reggel! Az est még messze:

szemünkben halvánnyá szelídült a tűz.

De az alkony a hajnalpírral üzente,

majd az éj minden bajt felold és elűz.

(Kovács Anikó fordítása)

 

Anna Ahmatova

Mint fehér kő dereng

Mint fehér kő dereng a kútfenéken,

mélyembe zárva bennem él egy emlék.

Ez mindenem: vigaszom, szenvedésem.

Ellene mit tegyek - hiába tennék!

Tudom, meglátja, aki rám hajolva

nagyon-nagyon közelről néz szemembe.

Szomorúbb lesz, és elszorul a torka,

mintha fájdalmas mesére figyelne.

Minden tárgy egy-egy elvarázsolt lélek,

eszmél, hát ember-lelkét hogy feledné?

Örökkön-élő, bűvös szenvedésnek

te változzál át emlékezetemmé.

(Rab Zsuzsa fordítása)

 

Owe Skoogstöm

A kezek

Simogatni foglak

két kezemmel

letörlöm fáradtságodat

nyugtalanságodat

letörlöm a félelmed

az álmatlanságodat

letörlöm aggódásod

bizonytalanságod

felemellek a fényhez

és a meleghez

s leengedlek a palástfű

hűsébe

(Dabi István fordítása)

Czeslaw Milosz

Ezt az egyet

Völgy és fölötte őszi színekbe öltözött erdők.

Egy vándor érkezik, ide térkép vezette el

Vagy talán az emlék. Egyszer, régen, a napon,

Amikor lehullott az első hó, úton errefelé

Örömet érzett, erőset, minden ok nélkül,

A szem örömét. Minden az elmozduló fal,

A repülő madár, a viadukton robogó vonat

Ritmusa volt, a mozgás ünnepe.

Évek múltán jön vissza, semmire sem vágyik.

Egyetlen drága dolgot akar csupán:

Maga a tiszta nézés lenni, név, várakozások,

Félelmek és remények nélkül.

A határon, hol véget ér az én s a nem-én.

(Dabi István fordítása)

Ahmet Hamdi Tanpinar

Fülemüle

Mintha az ősz mezítelen

játéka lett volna e hang,

a madáré, mely hirtelen

a táj kék tükrébe zuhant.

Levél az est csatáiról,

hajnal kezében reszketett!

Aki halandó, valahol

eléri ez az üzenet.

Ének, melyet nem vonz a kert,

kopár alatta remény,

fájdalma a fűbe tepert

rózsákban bong ősz idején.

Örök illatot keresett,

régi tavasz feledte itt,

holdfényben a falevelek

mosollyal teli álmait.

(Kalász Márton fordítása)

Eugenio Montale

Találkozás

Ne hagyj magamra, bánatom, az úton,

hová sietve

csap le a puszta tájak

forrón kavargó s tűnő szele; drága

bánat a lankadt fuvalomban: azzal,

az öbölbe kivetve,

hol a nappal búcsúsóhaja száll ma,

köd kel útra, fenn ívet ír le szárnya

egy kormoránnak.

Ott van a torkolat a vízszegény medernél,

hol kő s vakolat törmeléke hemzseg;

kivált elnyűtt tettek torkollnak abba,

sápadt életek, mik túl a határon

nyugodni mennek,

mely körülvesz minket; arcok kiaszva,

ványadt kezek, lovak sora, nyikorgó

kerekek; nem is életek: tenyészet

egy másik, hullámok fölötti árban.

Szikkadt sár lepi útját lépteinknek,

és nem lehet letérni,

mintha sűrű menetbe bonyolódnánk

roskadt boltív alatt, mely földre mintegy

a kirakatok tükrében, tünékeny

fényben száll le, s e fény lábunkra kúszva

rögzíti, s elsimítja újra

az emberhínárt, lengő függönyénél

morajló bambuszoknak.

Ha te is elhagysz, bánat, te egyetlen

élő jósjel a ködös zűrzavarban,

érzem, felém valami halk zaj árad,

mint a mutatóké, mikor az óra

készül, hogy üssön;

s várakozom tétlenül, mozdulatlan,

mint ki félni se képes,

e parton, melyet meglep, hogy a fáradt

hullám többé nem is jön.

Tán visszaszerzek egy arcot: a halvány

fényben ez a szándék valami satnya

faféléhez vezet, amely cserépben

egy kocsma ajtaja mellett tenyészik.

Felé nyúlok, s érzem, mint lesz enyém itt

egy másik élet, mit egy nő alakja

tölt be, kit elvesztettem, s mint az ujjra

gyűrűk fonódnak, levelek helyett rám

hajszálak újra.

És semmi több. Ó, elmerült, ki messze

mégy újra, tőled nem jön üzenet!

Életed még tiéd: gyér fények közepette

szétszórva már. Kérd értem az eget,

ha nem egy városi utcán megyek le,

hanem másik, homályos útra térve,

az elvesztett légben, élők zajában,

hogy közelében érezzen az árnyam,

hogy ne szálljak le félve.

(Kálnoky László fordítása)