Conrad F. Meyer

Alkonypír az erdőn

Az erdőbe menekültem,

agyonűzött, árva vad,

a sok sima törzsre végső

pírját öntötte a nap.

Alig pihegek. Köröttem

moha vérzik, kő s patak.

Sebeimből szakad a vér?

Vagy ez csak szín, alkonyat?

(Szabó Lőrinc fordítása)

Robert Rozsgyesztvenszkij

Zápor

- Várj! Ne siess!

Mély csend, azután megint

makacsul:

- Ne siess!

A fényeveszített földre

sötétség teste lapul.

Lezúdul a zápor,

mint igazság,

szálegyenes.

Csapzott madarak

rezdítik az ázott

lombkoronát...

Hogy robban az égi harag!

Sose bánd!

Zúg-zeng a vidék.

Sose bánd!

Rendít hegyeket, komoran fenyeget,

felhorkan az ég...

Várj még!

Felejtsd,

ami bánt.

Felejts

mindent, ami bánt!

Én elfeledtem már

mindent, ami fájt.

Lesz úgyis

elég...

Ázott madarad

megszárogatom,

leszek forró szél erdőben, ha kívánod.

Tenger túlpartjáról

elhozom azt a

halványszirmú virágot.

Ha kívánod -

holnap

érted támad a reggel.

Ráírom az égre:

"A nap ma

érte, miatta

kel fel..."

Csörtet az éjben előre,

zilálja a zápor a fákat.

Ha kívánod -

az ólomszürke csapás

nyomban tovavágtat.

Várj! Ne siess!

Szólj végre, felelj!

Szólj végre, felelj!

Vagy

nem hiszed el?

Hiszed majd, hogyha

az éjjel

elrobajlik a zápor,

s ámul a föld,

teli fénnyel,

és te kinézel,

s látod az ablak hajnali kékjeiben,

hogy a távol

ég alján sugaras-szelíden

napként kel az égre,

kigördül az égre

szívem.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Thomas Moore

A májusi hold

A májusi hold csupa láng ma, szivem,

lámpást visz a földi bogárka, szivem;

a bércek alatt

száz út csalogat,

mikor álom esőz a világra, szivem!

Ébredj, tündöklik az ég, gyönyöröm,

üdvünk sose volna elég, gyönyöröm,

s mert napja rövid

legjobb, ha kicsit

meglopjuk utána az éjt, gyönyöröm!

Már alszik a föld megigézve, szivem,

csak a Csillagász les az égre, szivem,

meg én, de nem int

oly fényt neki, mint

a te szép szemed isteni fénye, szivem.

Jöjj hát, míg nem kel a nap, gyönyöröm,

a Tudós szeme mást kutat, gyönyöröm,

s ha csövébe befog,

majd azt hiszi, hogy

te is ég szeme, csillaga vagy, gyönyöröm!

(Szabó Lőrinc fordítása)

Jan Staszków

Ez a föld

Ennek a földnek a közepéből

a hangod

melegíti

a talpam

Madárcsapatok

húzzák össze ebben a melegben

a szárnyukat

A mélyben rejlik minden

ami volt régen

és vissza már nem tér

Ezért

nem akarok

elutazni

sehova

Oda sem

ami itt van

ahol a távol

oly rövid

és máshová sem

(Dabi István fordítása)

John Keats

Szonett a szabadban

Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,

oly édes annak, hogyha belelát

a mennybe s oda lehel egy imát,

hol telt mosollyal kék szinű az ég.

A szíve boldogabb lehet-e még,

mint ha hullámzó réteket talált

s olvas, gyepágyon nyujtva derekát,

egy szerelemtől epedő regét.

Ha este otthonába tér, a fül

még sejti a madár dalát, a szem

még rejti a kék, tág eget s örül.

S ő búsul, hogy a nap oly sebesen

száll, mint a tiszta űrön át röpül

egy angyal könnye, hullva csöndesen.

(Vas István fordítása)

Jan Staszków

(Az éj sötétjét...)

Az éj sötétjét

cseréld ki

a felfelé

hozzád vezető

lépteimre

Állíts keresztet

de ne Krisztusét

az ösvényünkre

szemben velünk

Tegyél rá

nap égette fűszálakat

amikor nem fújnak a szelek

ez lesz

a mi

végtelen

egymás-felé

futásunk jele

És ha reszkető

húrra lelsz

megtalálod

ebben az egy

pillanatban

az egész életet

az elejét és a végét egyaránt

(Dabi István fordítása)

Anatol E.Bakonsky

A szél

Nézem a szelet, s nem látom,

hosszan nézem, s nem látom,

csak azt látom, mint hajlonganak az ágak,

s mint futnak a fű közt a levelek.

Nézem az időt, s nem látom,

hosszasan nézem, s nem látom-

Csak azt látom, mint nőnek a gyermekek,

s mint őszülnek, görnyednek meg az emberek.

(Kányádi Sándor fordítása)

Gheorghe Grigurcu

Zsoltár

Mikor eltűnnek a tárgyak,

szembetalálkozol az emberekkel.

Mikor eltűnnek az emberek,

szembetalálkozol önmagaddal.

Mikor eltűnik önmagad,

szembetalálkozol Istennel.

(Szlafkay Attila fordítása)

Radoszlav Rancsin

Metódus

Hallgatok –

s mindig

megértenek.

(Szondi György fordítása)

Algernon Charles Swinburne

Ballada Álomhonról

Elrejtem a szívem rózsasziromban

Távol a naptól, kert közepén

Hó puha ágyban, lágy nyugalomban

Rózsa alá rejtem szívem én.

Mért nem szunnyad e lágy helyén?

Rózsalveél sem rezzen a fán.

Mi nem ereszti az álmot elém?

Semmi - csak egy titkos csalogány.

Légy csendben; a szél szárnyat csuk nyomban,

Nyugtalanabb bár, mint te meg én.

Légy csendben; a nap nyila megtört a lombban,

Alszik a szél a tenger melegén,

Bánt még mindig a tünt remény?

S gondok tövise szúr talán?

Mi tiltja lezárni pillád idején?

Semmi - csak egy titkos csalogány.

E zöld haza rejlik báj - álomban:

Nincs meg a mappa semmi helyén,

S édes bár a gyümölcse, halomban

Nem hever árus áruhelyén.

Álomdana zeng a fák tetején,

Álomfecske száll a bogán.

Ebhang nem veri őzét rejtekén.

Semmi - csak egy titkos csalogány.

Álomhonban rejtezem én,

Sem szerelem, sem csáb ezután

Nem ér a fülembe, nem hat elém

Semmi - csak egy titkos csalogány.

(Babits Mihály fordítása)

Gabriel Rosenstock

Valódi természeted

Valódi természeted

A madarak dalában

Nyilvánul meg

És a hosszú hallgatásukban

(Zsille Gábor fordítása)

Levertov Denise

Jogok

Szeretnék neked adni

valamit amit én csináltam

néhány szót egy lapon - mintha csak

azt mondanám: "néhány kék gyöngy"

vagy: "Itt egy fényes rőt levél úgy találtam

a járdán" (mert

találni annyi mint választani, és a választás

is tett). De olyan nehéz.

Eddig még semmit se találtam

csak a vágyat, hogy adjak valamit. Vagy

régi szavak utánzatát? Az olcsó

és kegyetlen, és ostoba is. Vedd

helyette hát talán ezt- ezt a fél-

ígéretet. Ha

valaha is írok

egyik kicsit jókedvű verset

(spontánat, gyengédet, tétovát,

búsat és pajzánt)

azt neked adom.

(Somlyó György fordítása)

George Gordon Byron

Egy újfunlandi kutya síremlékére

Ha új lakót kapnak a temetők,

nem is dicsőt, csak épp előkelőt,

a gyász pompázik szoborrá virulva

és az elhunytat zengi név meg urna:

nem azt, aki csakugyan volt, hanem

akinek kellet volna hogy legyen:

s a szegény kutya, a leghűbb barát,

ki boldogan áldozza föl magát,

kinek szíve gazdája szíve volt,

dicstelen hull el, bármilyen derék,

s földi lelkét megtagadja az ég:

míg az ember, hiú féreg! csodákat

s kizárólagos eget kér magának.

Óh ember! napod gyorsan alkonyul,

rabnak becstelen vagy, s romlott, ha úr,

aki kiismert, undor tölti meg

tőled, lélegző, hitvány sártömeg!

Szerelmed kéj, barátságod csalás,

Szavad és mosolyod képmutatás!

Neve nemes csak megromlott csírádnak,

rád pirít minden becsületes állat.

Ki itt jársz, s látod ezt a sírjelet,

menj tovább, - nem fajtádnak tiszteleg:

barát emlékét őrzi ez a jel;

egy barátom volt csak - s az itt hever.

(Szabó Lőrinc fordítása) 

Lucian Blaga

Négysoros

Élünk, s a láthatár ránknehezül:

mint mélyén egy tengerfenéknek;

sosem oly szörnyűek a szenvedések,

hogy ne lenne belőlük ének.

(Tandori Dezső fordítása)

Innokentyij Annyenszkij

Május

Virágzó-halovány a menny,

De hervad a májusi nappal,

S csak a homályos üvegen

Égnek tüzek az alkonyatban.

Árnyak közül elénkbe tűnt,

Egy percre bár, aranyba mártva,

Az, ami voltunk... vagy leszünk:

Az örök változás világa?

S nem fordíthatod el szemed

Aranya vibráló porától,

Ez tán a skála-estelek

Legbúsabb hangja a világról,

Amely, bearanyozva még,

Elpusztul mindjárt, meg sem értve,

Hogy az öröm, mi benne ég,

Csupán a május cselvetése,

Hogy visszahozhatatlan és

Fakult, ami bearanyozta...

Hogy csak az alkony lop kevés

Pírt még a rózsás ablakokra.

(Baka István fordítása)

George Bacovia

Másképp

Elkezdett az ember magában beszélni...

És minden tovatűnő árnyak közt haladt -

Vak ólom-égbolt fedte a világot,

Ámde az elme égett, lánggal, mint a nap.

Semmi. S a pusztaság csak mind tágabbnak látszott...

S keserű éjszakáján minden dal hallgatott,

Gondoktól kékreváltan a földig meghajolt,

S elkezdett az ember magában beszélni...

(Kiss Jenő fordítása)

Ioan Alexandru

Fénylő fényesség

Fénylő fényesség fénylelő

Liliomerdőből kelő.

Fénylő fényesség ezredévek

Odvából csordult drága mézed

Világokon túlról jövő

És soha meg nem pihenő

Örök hajnal véget nem érő

Fénylő fényesség fényességtől fénylő.

Ki téged vár, szeret, szelíd fény,

S reménykedik téged szeretvén

Hogy egyszercsak, fénylő fényesség

Ránkvirradva lész a teljesség

Ki hittel hisz és jöttöd várja

Hárman jönnek el látására.

Fénylő fényesség fénylelő

Liliomerdőkből kelő.

Mennyi éjszaka éjten éje

S világok hulltak feledésbe.

Virrasztásukra egyedül

A fények fénye tündököl.

Fénylő fényesség fénylelő

Idegent idegenítő

Fénylő fényesség égi lép

Századokon át menedék:

Síró kitudott és kivert

Tebenned oltalomra lelt

Szomjas zarándok itala

Szállása voltál otthona.

Fénylő fényesség égi jó

Idegent fölmagasztaló

Fénylő fényesség szent ige

Szállsz a kihunyt föld fölibe.

(Kányádi Sándor fordítása)