Antanas Drilinga

Antanas Drilinga: A vers


Honnan jön A vers:
A csillagos égről,
A napos égről,
A beborult égről,
A te szemedből, az én szememből,
A te jókedvedből, az én jókedvemből,
Az utcáról, ahol lakunk,
Az egész életünkből:
Fogadjuk őt,
Óvjuk őt,
Melegítsük a leheletünkkel,
És sohase űzzük ki a házból,
Az életből!

(Dabi István fordítása)

Serigo Marengo

Serigo Marengo: Fájdalomfantázia

Egy friss vizű folyóra gondolni,
ami a sivatagban folyik,
a csodára, ahogyan
a homokbuckák lábaival játszik
a víz, örvénylik és permetet hint.

Az ezernyi nyomra gondolni,
amiket az ember a homokban hagyott
s a tenger rögtön elmosott.

Oly szép dolog ilyesmire gondolni,
mert eltűnik a fájdalom,
ami tüzes kőként sütöget.

(Dabi István fordítása)

John Keats

John Keats: Óda egy görög vázához

Oh tünt derűk arája, íme még
Itt állsz s dajkál a vén idő s a csend
S mesélsz: füzérid közt rajzos regék
Lágy dalnál édesebb lejtése leng,
Oh, lombdiszed köz mily legenda él?
Mily istenségek, vagy mily emberek?
Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj?
Vagy más ég s föd? Kik e vad némberek?
Őrültet űznek? vagy harc sodra kél?
Síp andalog? dob döng? kéj láza fáj?

Édes a hallott dal, de mit a fül
Meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd!
Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül
Lelkembe ritmusát, mely csupa csend!
Szép ifjú! nótád tündér lomb alatt
Örökre szól s örök a lomb a fán!
S te, vad szerelmes, kinek ajakad
Bár oly közel, édes célt mégsem ér,
Ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
Örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!

Oh, boldog lombsor, el nem száradó,
Melynek a tavasz búcsút sohsem int,
Oh, boldog pásztor, sohsem fáradó,
Fújván örök sipod szived szerint,
S oh, százszorosan boldog szerelem,
Örökre hév s örök örömre kész,
Zsibongó, zsenge vágy: még, egyre még!
- Mily más a bús, halandó gyötrelem,
Melytől a szív megundorúl s nehéz
S a nyelv kiszárad és a homlok ég...

Mily áldozatra gyűl emitt a nép?
A zöld oltár elé szent pap vonat
Szelíd üszőt, amely bődülve lép
S borítja lágy szőrét virágfonat.
Mily apró város az, mely halk habok
Partján, vagy békés várövű hegyen
Tárt utcákkal e jámborokra vár?
- Oh, kicsi város, néped elhagyott
S közülük hírt regélni nem megyen
Csöndedbe vissza soha senki már...

Oh, antik karcsuság, szelíd ivek,
Márványfiúk s lányok kecses köre,
Oh, sűrü ágak, eltiport füvek,
Oh, formák csöndje, anda gyönyöre
Az öröklétnek: hűs pásztormese!
Ha rajtunk múlás űli már torát,
Te megmaradsz s míg új jajokkal ég
Az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
"Igaz szépség s szép igazság! - sohse
Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!"...

(Tóth Árpád fordítása)

Peggy Carr

Peggy Carr: Elmosolyodsz-e


Elmosolyodsz-e ismét azzal a mosollyal
ami megbillenti a földet
hogy lehulljam róla
míg fenn nem akadok a szemedben

Megérinted-e az arcom
és helyette a merengésből
felriadt lelkem
tapintod ujjaiddal

Megengeded-e hogy
az álladhoz simuljak
s megtanuljam felhörpinteni
az árnyékokból mit fáj elveszteni

Ma megteszed?

(Dabi István fordítása)

Oszip Mandelstam

Oszip Mandelstam: A borús ég leplei lengék


A borús ég leplei lengék;
ölel-altat az erdei csend.
A magányos séta keresztjét
belenyugvóan viselem.

S felröppen a hon közönyéhez,
mint vadkacsa, újra a vád, -
miért sújt e borúval a végzet,
miért hurcolom én e magányt?

Lövés zaja. Vadkacsa szárnya
nehezül tavi hártya fölött.
S kettőzve a létüket, állnak
bódultan a parti fenyők.

Viszafénylik a sápatag ég, és
a világ köde ontja a bút -
ó, hadd legyek ily ködös én is,
s add meg, ne szeresselek úgy.

(Baka István fordítása)

Archibald Macleash

Archibald Macleash: Emlék virágzás


Igen, és ha az évszakhoz nem illő meleg
Kitör majd az öreg jövő év utóján,
És az eső- és nyárszagú délnyugati szél
Sárga leveleiktől a nagy ágakat lecsupálja,

Te meg szürkületkor végig a Friedrichstrassén
Vagy Párizsban is te a szeles Szajna-parton
Bokáig gázolsz a lehullt levelek avarában,
És gondolataid váltakoznak mint a szürke felhők,

Akkor nem érted majd, honnan hirtelen
Az édesség szívedben és szemedben a könnyek,
Csak állsz a júniusi-hevű szélben a hulló levelek között:
Mikor is volt ez így? – kérdezed majd és: Kivel?

Erre nem is emlékszel majd, csak állsz ott,
Nyakad érzi a szelet, és érzed a szelet a ruhádban,
Meg a hervadt levelek szagát egy kert füvében,
És behunyod a szemedet: Kivel? – kérdezed majd és: Hol is?

(Vas István fordítása)

Janis Sirmbardis

Az élet színeit őrzöm

Tudom, a hétköznap az,
amikor a világ színei
szürkés tónusokban játszanak.
Tudom, a hétköznap az,
amikor teszed, mit minden nap tenned kell,
gondjaid és a családi tűzhely parazsa,
ami reggel és este oly halovány.

Tudom, a hétköznap ez -
de bennem szivárvány ível,
de bennem csodás fények lobognak.
A tűz húga vagyok
az Élet gazdag színeit őrzöm,
amik a hétköznapok derén és porán
melegen és örömtelin hatolnak át,
hogy a szerelem két szemével
nézzék a világot.

(Dabi István fordítása)

Vlagyimir Viszockij

Ballada a szerelemről

Midőn a tengerár az Úr szavára
Medrébe visszatérült csendesen,
A vízözön habjaiból kiszállva
A partra léphetett a szerelem,
S széthordta menten fürgeröptű szárnnyal
A szél a bűnös kontinenseken.

S akadnak még oly furcsa figurák,
Akik magukba szívják e csudát,
S nem várnak büntetést, kitüntetést sem,
S míg azt hiszik, csak lélegeznek, át-
Veszik szabálytalan, vad ritmusát
Annak, ki éppen így zihál egészen.

Szenvedélyedet, miként hajót,
Úgy sodorják áradó folyók,
Mielőtt kimondod: „szeretek”,
Mondd, hogy: „élek”, „levegőt veszek”.

A szerelem lovagja kódoroghat
Örökkön - ez az ország végtelen.
S a próbák napról napra szigorodnak,
Szeszélyes udvarhölgy a szerelem.
Elválás, búcsú - akit erre fognak,
Nem lesz nyugalma, talmi álma sem.

Nem tántorítod e bolondokat,
Számukra nincs elég nagy áldozat,
Nem drága ár az életük sem érte;
Ha nem szakad meg, hogyha fennmarad
A szál, mely ezt az eszelős hadat
Bűvös kötéssel összefűzte végre.

Friss szél a kiválasztottakat
Részegíti, újra él a holt,
Mert nem lélegezhet, élhet az,
Ki szeretni sohasem tanult.

Aki a szerelem tavába fulladt,
Nem húzza ki, nem éri el szavad,
A mendemonda bármit is locsoghat,
De az a tó a vérétől dagad.
S mi égő gyertyát állítunk a holtnak,
Aki a szerelembe belehalt.

Eggyé simult a hangjuk, úgy suhan
Eggyévált lelkük is virágosan,
Lélegzetük is összeforrt örökre,
Egy ingó híd alattuk, sóhaja
Ajkuknak egy, nem válik szét soha,
Így lépnek együtt minden földi rögre.

Ágyuknak én a rétet megvetem,
S hallom alva, hallom éberen:
“Lélegzem, mert élek - szeretek,
A szerelem ad csak életet.”

(Baka István fordítása)

Robert Graves

Mi a szerelem?

Mi is a szerelem? Mondd meg te, kedves.
Visszatalálás legbensőbb magunkhoz,
Az ártatlansághoz, a kezdetekhez?

Talán a lét legelső vad csatája,
Elérni önmagunk szélső határát,
S néhány óránk csodás mindentudása?

Vagy mi még? Eredendő látomás,
Mely vészes jóslattal ragyog előttünk,
S a haláltól vár gyors feloldozást?

(Somlyó György fordítása)

Martin Fontana

Martin Fontana: Ha csak tudnám...

Ha csak tudnám...
fémabroncsokat vernék a világra
eltüntetném a sötétet
és a sok szenvedést
itt lenn

itt lenn
oly sokat fedő fájó sötét
de csak a szeretet űzi el
a keserű bánatot...
ha csak tudnám...

(Dabi István fordítása)

Emily Dickinson

Emily Dickinson: A létnek kezdete


A létnek kezdete
És vége egyezik,
Egy tövön két virág,
Csak így különbözik.

Egy magból két külön
Bimbóvá fejlenek,
Mikor lehullanak,
Csak akkor teljesek.

(Károlyi Amy fordítása)

Nyikolaj Ogarjov

Nyikolaj Ogarjov: Barátaimhoz


Jöttünk részegítő reménykedéssel,
jöttünk erős lélek szárnyaival,
jót, igazat kívánó szenvedéllyel,
szerelem, álom hívott és a dal,
s az élettel harcra keltünk korán,
erőnk se szántuk a tusa során.
De érlelő megértést nem találva:
legszebb reményeink és álmaink,
mint a levélaz őszi hervadásba,
lehulltak, és száradva sárga mind;
s rokonná ölelt minket most a bánat,
mint szél a hervadt levelet s az ágat,
s mint temető, melybe szíveket ásnak:
ó, mennyi érzést, drága arcot, eszmét
temet magába lelkünk mélyen... És most
a zord ész vádjai az eget fenyegessék?
Mit ér a vád? - Alázat vértjébe a lelkünk
felöltözik - hogy így haragtalan békére leljünk.

(Váci Mihály fordítása)

Johann Wolfgang Goethe

Johann Wolfgang Goethe: Vadrózsa

Rózsát lát meg egy legény,
vadrózsát a réten;
szép, akár a hajnalfény,
fut a fiú könnyedén,
erre vágyik régen.
Piros rózsa, rózsaszál,
vadvirág a réten.

Fiú szól: Letörlek én,
vadvirág a réten!
Rózsa szól: Megszúrlak én,
nyúlhatsz százszor is felém,
nem szakítsz le mégsem.
Piros rózsa, rózsaszál,
vadvirág a réten.

A fiú letépi már
a rózsát a réten.
Jajgat, szúr a rózsaszál,
tolvajával szembeszáll,
nem menekszik mégsem.
Piros rózsa, rózsaszál,
vadvirág a réten.

(Képes Géza fordítása)

Heinrich Heine

Mint egy virág...


Mint egy virág, olyan vagy,
oly tiszta, szép, szelíd.
Elnézlek, és szivemhez
a bánat közelít.

Kezem véd könyörögve,
meghallgat tán az ég:
ilyen maradj örökre,
ily kedves, tiszta, szép.

(Képes Géza fordítása)

John Keats

Utolsó szonett

Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök -
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik -
nem - én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélekző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
ott élni mindig - vagy meghalni rögtön.

 (Szabó Lőrinc)

Rainer Maria Rilke

Rainer Maria Rilke: A csend

Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem –
hallod-e: zúg…
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám…
… de mért nem vagy itt?

Moccanok épp csak – a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélegzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.

(Tandori Dezső fordítása)