Prévert, Jacques

Halott levelek

Jusson eszedbe, mi oly messze tűnt,

az az idő, mi csak tiéd s enyém,

ó, sokkalta szebb volt az életünk,

és ragyogóbb, hisz dőlt ránk a fény.

Kupacban áll a sok holt falevél -

a tűnt nyarak emléke int,

kupacban áll már a sok holt levél,

mint könnyeink és örömeink.

És az őszi szél elhordja mind,

hol feledésnek éje vár,

de lásd, tudom még szó szerint

azt a dalt, mi oly messze már...

E dal miénk, hozzánk hasonló,

tiéd e dal s enyém, szivem,

nincs két sziv még oly egybehangzó,

mint szíved és az én szivem.

Csendben válnak el, egy szót se szólva,

kiket az élet űz tovább,

és az ár, a tengerár lemossa

a tűnt szeretők lábnyomát.

(Baranyi Ferenc fordítása)

Owe Skoogström

A kezek

Simogatni foglak
két kezemmel
letörlöm fáradtságodat
nyugtalanságodat
letörlöm a félelmed
az álmatlanságodat
letörlöm aggódásod
bizonytalanságod felemellek a fényhez
és a meleghez
s leengedlek a palástfű
hűsébe

(Dabi István fordítása)

Jevgenyij Jevtusenko

A hullámból kiszállt az ifjú nő


A hullámból kiszállt az ifjú nő,
csodálkozó szemmel nézett körül.
Csupa fiatalság volt és erő,
jött diadalmasan, fesztelenül.

Vonalain figyeltem, hogy suhan,
zajjal dominóztak a part felett,
sötét hajából, lengve magasan,
nagy, fehér liliom emelkedett.

A játszók meglepetten felnevettek:
?Nini, csoda-liliom! Igazán!?
Bíbor-piros vitorlák díszelegnek
a kékszínű, nedves fürdőruhán.

Kivillogott a szép fogak fehérje,
a sárga part felé ment szótlanul,
s hallatszott: lesült bőréről a fövenybe
a lefutó sok csepp zizzenve hull.

Az élet elfut jó és rossz napokban,
a porló évet nem maraszthatom,
de én már most tudom határozottan,
mit látok majd halálos ágyamon.

Lesznek szent és bölcs percek életemben.
Lesz sok-sok bánat és sok-sok öröm.
De akkor az a nő lesz majd szememben,
ahogy kiszáll a vízből s szembe jön.

(Áprily Lajos fordítása)     

Pietro Metastasio

Galatea


Örülni reménytelenül,
Remélni értelem nélkül,
Félni, ha veszély nem rezdül,
Testet adni az árnyéknak,
Nem hinni az igaznak,
Létet adni gondolattal,
Száz képnek minden pillanattal,
Ébren álmodni százszor is nappal,
Halni halált nem találva,
A kínt örömnek kiáltva,
Magunk feledve s mást féltve,
És gyakorta sétát téve
Félsztől félszig, vágytól vágyig,
E tébolyok Ámort jelzik.

(Pákozdy Miklós fordítása)

Szergej Jeszenyin

 Tánya szép volt


Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.
Hófehér szoknyája alján piros fodor libegett.
A kertalji sövény mögött, mikor este útra kel,
cicázik a Hold a ködben, az ég fellegeivel.

Jön a legény, megbiccenti fürtös fejét, úgy köszön:
"Ég veled, kis boldogságom! - mert én mással esküszöm."
Holtfehér lesz, s mint a harmat, oly hideg a szép leány,
mérges kígyóként gyürűzik hajfonatja a nyakán.

"Nem akarlak megbántani, ó, te kékszemű legény.
Éppen jöttem, hogy megmondjam: bizony máshoz megyek én!"
S szól a harang... nem imára - esküvőre hívogat,
megy a násznép a szekéren, de hang nélkül hajtanak.

Nem a kakukk panaszkodik, Tánya anyja sírdogál.
Halántékán mély seb tátong: fekszik a lány halva már.
Koszorúként homlokára vére száradt, cseppre csepp...
Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.

(Jobbágy Károly fordítása)

Sully Prudhomme

Törött váza


Hol a verbéna haldokol ma
a kristályváza megrepedt.
Egy legyező épp csak súrolta,
még zaj se hallatszott s beteg.

De a kicsiny karc egyre jobban
harapta az üvegfalat
és láthatatlan és titokban
és biztosan tovább haladt.

Vize lassanként csepegett ki
a senyvedő virág körött.
Mi történt itt, nem sejti senki.
Ne nyúljatok hozzá: törött.

Szívünkhöz is így ér a drága
és megkarcolja hirtelen.
A szív tovább hasad, virága
elhull az édes szerelem.

Az emberek vélik, ép még,
de benn szívünk sír és sajog,
mert érzi mély-mély repedését.
Törött: hozzá ne nyúljatok.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Pablo Neruda

Tetszel nekem, ha hallgatsz...


Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly távol vagy akkor,
és messziről figyelsz rám, s hangom se hívhat vissza.
Szemeid, úgy tűnik már, hogy szinte elrepültek,
s mintha egy csók bilincse zárulna ajkaidra.

Minden létező tárgyat csordultig tölt a lelkem,
s a tárgyakból te lépsz ki, lelkem ágára búvó
fehér álompillangó, olyan vagy, mint a lelkem,
és olyan, mint a bánat, és mint a mélabús szó.

Tetszel nekem, ha hallgatsz, és mintha messze volnál.
Panaszod, mint a lepke nesze a levegőben.
És messziről figylesz rám, és hangod nem ér el hozzám.
Engedd, hogy hallgathassalak, csönded legyen a csöndem.

Engedd, hogy tehozzád is csönded szavával szóljak,
mely egyszerű, mint gyűrű, világos, mint a lámpa.
Olyan vagy, mint az éjjel, néma csillaggal fényes.
Csönded akár a csillag messzi, tiszta magánya.

Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly messze vagy akkor,
oly távoli és fájó, mintha csak halott volnál.
Ilyenkor egy futó szó, nevetés elegendő.
S vidám vagyok, vidám, hogy nem igaz, s mosolyogsz már.

(Simor András fordítása)