INEZHEZ
Ne mosolyogj sötét szemembe;
hisz vissza nem mosolyoghatok:
ó adja ég, ne sírj sosem te,
ha könny nem enyhíti bajod.
Kérded, minő sötét talányok
marják e bús, ifjú szívet?
Hiába - nyitját nem találod,
búmat te meg nem enyhíted.
Nem gyűlölet, nem szerelem hajt,
nem bárgyú hírt esdeklek én,
hogy ócsárlom most a jelen bajt
s a kincseim mind elvetém:
de minden elfáraszt meg untat,
mit nézek, érzek, hallgatok.
A Szép se vigasz lomha búmnak;
szemed sugára is halott.
Ez az a szivós bú, mi zordul
üldözte a bolygó zsidót;
mely nézni sem mer a síron túl
s nem várhat addig semmi jót!
Elfutni vágyom enmagamtól!
Messzire vinném átkomat,
de sarkon űz egy vad kalandor,
a lét-üszök - a Gondolat.
Gyönyörben fürdik még a víg nép,
mit én eluntan hagytam el;
bár álmodozna lázba mindég,
s ne kelne a valóra fel!
Száz új vidéken kell törődnöm,
s bút látok a megjárt úton;
csak az vígasztal, hogy a földön
a legszörnyűbbet már tudom.
Mi ez? Ne kérdd, szánj meg, sugár lány,
ne bánts te, jobb, ha álmodol:
ne tépd le szívemről a lárvám,
alatta tátong a pokol.
(Kosztolányi Dezső fordítása)
