Martin Fontana

Martin Fontana: Ha csak tudnám...

Ha csak tudnám...
fémabroncsokat vernék a világra
eltüntetném a sötétet
és a sok szenvedést
itt lenn

itt lenn
oly sokat fedő fájó sötét
de csak a szeretet űzi el
a keserű bánatot...
ha csak tudnám...

(Dabi István fordítása)

Emily Dickinson

Emily Dickinson: A létnek kezdete


A létnek kezdete
És vége egyezik,
Egy tövön két virág,
Csak így különbözik.

Egy magból két külön
Bimbóvá fejlenek,
Mikor lehullanak,
Csak akkor teljesek.

(Károlyi Amy fordítása)

Nyikolaj Ogarjov

Nyikolaj Ogarjov: Barátaimhoz


Jöttünk részegítő reménykedéssel,
jöttünk erős lélek szárnyaival,
jót, igazat kívánó szenvedéllyel,
szerelem, álom hívott és a dal,
s az élettel harcra keltünk korán,
erőnk se szántuk a tusa során.
De érlelő megértést nem találva:
legszebb reményeink és álmaink,
mint a levélaz őszi hervadásba,
lehulltak, és száradva sárga mind;
s rokonná ölelt minket most a bánat,
mint szél a hervadt levelet s az ágat,
s mint temető, melybe szíveket ásnak:
ó, mennyi érzést, drága arcot, eszmét
temet magába lelkünk mélyen... És most
a zord ész vádjai az eget fenyegessék?
Mit ér a vád? - Alázat vértjébe a lelkünk
felöltözik - hogy így haragtalan békére leljünk.

(Váci Mihály fordítása)

Johann Wolfgang Goethe

Johann Wolfgang Goethe: Vadrózsa

Rózsát lát meg egy legény,
vadrózsát a réten;
szép, akár a hajnalfény,
fut a fiú könnyedén,
erre vágyik régen.
Piros rózsa, rózsaszál,
vadvirág a réten.

Fiú szól: Letörlek én,
vadvirág a réten!
Rózsa szól: Megszúrlak én,
nyúlhatsz százszor is felém,
nem szakítsz le mégsem.
Piros rózsa, rózsaszál,
vadvirág a réten.

A fiú letépi már
a rózsát a réten.
Jajgat, szúr a rózsaszál,
tolvajával szembeszáll,
nem menekszik mégsem.
Piros rózsa, rózsaszál,
vadvirág a réten.

(Képes Géza fordítása)

Heinrich Heine

Mint egy virág...


Mint egy virág, olyan vagy,
oly tiszta, szép, szelíd.
Elnézlek, és szivemhez
a bánat közelít.

Kezem véd könyörögve,
meghallgat tán az ég:
ilyen maradj örökre,
ily kedves, tiszta, szép.

(Képes Géza fordítása)

John Keats

Utolsó szonett

Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök -
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik -
nem - én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélekző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
ott élni mindig - vagy meghalni rögtön.

 (Szabó Lőrinc)

Rainer Maria Rilke

Rainer Maria Rilke: A csend

Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem –
hallod-e: zúg…
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám…
… de mért nem vagy itt?

Moccanok épp csak – a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélegzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.

(Tandori Dezső fordítása)