Marina Cvetajeva

Ha nézek...

Ha nézek a szárnyra kelő levelekre,
hogy szállnak alá, lepik utca kövét,
s hogy törli le őket a piktor ecsetje -
így véglegesülhet a vásznon a kép -,

azt gondolom (ó, soha senki se vágyik
ölelni, simítani már fejemet),
lombcsúcson, ahol csak a rozsda virágzik,
levél vagyok én is - a fán feledett.

(Baka István fordítása)

Guillaume Apollinaire

A búcsúzás


Sírásuk szállt csak vészesebben
S az arcuk volt megtört fehér

Mint tisztaszirmú hó ha lebben
Vagy két kezed
A sok levél
Csókomra hullt a rőt ligetben

(Radnóti Miklós fordítása)

William Shakespeare

XVI. szonett


De mért nem várja különb fegyvered
Az Időt, ezt a véres zsarnokot?
S romlásodtól mért nem óv üdvösebb
Eszköz, mint ezek a száraz dalok?
Boldog óráknak járod ormait;
És sok még parlag kert, sok szűzi vágy
Megteremné élő virágaid,
Hűbb képeid, mint amit ecset ád:
Így az élet rajzolná újra ezt
Az életet, melyet külszínre és
Belcső becsben föltárni ez (a Perc
Ónja s az én inas-tollam) kevés.
Ha átadod, megtartod életed;
Élned kell: élj, rajz, saját remeked.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Alicja Patey-Grabowska

És hirtelen


És hirtelen
csend
kőtömb
hirtelen sűrűsödés

Csak az emlékezet kertjeiben
lüktet az élet

És hirtelen
csillanás
ütés
a szívbe

Csak az emlékezet kertjeiben
énekelnek változatlanul
a madarak


(Dabi István fordítása)

Christine Busta

A valóság és az álom...

A valóság és az álom...
a mi dajkáink.
Az ő kiapadhatatlan mellükből
isszuk a szomjat - az olthatatlant,
ami életben tart minket.

(Dabi István fordítása)

Vjacseszlav Ivanov

Ősz

A földre hullt levél ajándék,
Körötted bíbor verssorok...
Tündöklő-csöndes a halál még,
Ezüstbrokátja rád ragyog.

Az alkonyat arany porán át
A távol épp így senyvedez;
S hegyek fölé terítve szárnyát
Kék-szürke búd így lengedez.

S a mennyeken sziromlik, ég a
Holdfény - oly tiszta és fehér!...
És imaként szállong a néma
Fákról a lángoló levél...

(Baka István fordítása)

Czeslaw Sobkowiak

A szó

A szó néha szakadék
A fenekén már csontok fehérlenek
Világítanak mint csalóka ég
Készen kilökni a kézből a tollat
Hogy halott tartalommal teljenek meg
Hogy ne az eleven költő menjen a nap alá dalolni
Ami a hideg tenyereknek csak érthetetlen kijelentés
És megmentett dolog a mulandó lélegzetek között
És saját fájdalmam folytonos rejtélye
Tehát írni kell minden tárgy közül
Bölcsesség nélkül
Élve
E szegélyen így erősítve a testet
Valami ismeretlennel és közelivel
Mint a szoba sötétjében hirtelen felgyújtott fény
Az emberek között
Írni kell
Élni kell
Mintha a könnyeken át óceán folyna
És a szikla hópehellyé változna
Mint valaki aki a szerelmében
Meg kívánja őrizni
A napot
És mindent elveszít

(Dabi István fordítása)