Erwin Kruk

A remény

A felmérhetetlen szenvedés

Megengedi, hogy éljünk.

Kíváncsiság rejlik benne,

Hogy milyen kudarcokra

Képes az ember.

Hogy milyen győzelmekre

Vezeti a hit-próba,

Amikor a homályba vonul,

És milyen világok felé

Viszik őt a nyomorúságos napok

És milyen fényben mossa le magát

És veszi észre

A dolgok átlátszóságát,

Ami magába foglalja őt is.

A szenvedés - valószerűtlen dolgokba

Vetett remény.

(Dabi István fordítása)

 

Gerard de Nerval

Sem nappal, sem éjjel

Elmúlt már a reggel! Az est még messze:

szemünkben halvánnyá szelídült a tűz.

De az alkony a hajnalpírral üzente,

majd az éj minden bajt felold és elűz.

(Kovács Anikó fordítása)

 

Anna Ahmatova

Mint fehér kő dereng

Mint fehér kő dereng a kútfenéken,

mélyembe zárva bennem él egy emlék.

Ez mindenem: vigaszom, szenvedésem.

Ellene mit tegyek - hiába tennék!

Tudom, meglátja, aki rám hajolva

nagyon-nagyon közelről néz szemembe.

Szomorúbb lesz, és elszorul a torka,

mintha fájdalmas mesére figyelne.

Minden tárgy egy-egy elvarázsolt lélek,

eszmél, hát ember-lelkét hogy feledné?

Örökkön-élő, bűvös szenvedésnek

te változzál át emlékezetemmé.

(Rab Zsuzsa fordítása)

 

Owe Skoogstöm

A kezek

Simogatni foglak

két kezemmel

letörlöm fáradtságodat

nyugtalanságodat

letörlöm a félelmed

az álmatlanságodat

letörlöm aggódásod

bizonytalanságod

felemellek a fényhez

és a meleghez

s leengedlek a palástfű

hűsébe

(Dabi István fordítása)

Czeslaw Milosz

Ezt az egyet

Völgy és fölötte őszi színekbe öltözött erdők.

Egy vándor érkezik, ide térkép vezette el

Vagy talán az emlék. Egyszer, régen, a napon,

Amikor lehullott az első hó, úton errefelé

Örömet érzett, erőset, minden ok nélkül,

A szem örömét. Minden az elmozduló fal,

A repülő madár, a viadukton robogó vonat

Ritmusa volt, a mozgás ünnepe.

Évek múltán jön vissza, semmire sem vágyik.

Egyetlen drága dolgot akar csupán:

Maga a tiszta nézés lenni, név, várakozások,

Félelmek és remények nélkül.

A határon, hol véget ér az én s a nem-én.

(Dabi István fordítása)

Ahmet Hamdi Tanpinar

Fülemüle

Mintha az ősz mezítelen

játéka lett volna e hang,

a madáré, mely hirtelen

a táj kék tükrébe zuhant.

Levél az est csatáiról,

hajnal kezében reszketett!

Aki halandó, valahol

eléri ez az üzenet.

Ének, melyet nem vonz a kert,

kopár alatta remény,

fájdalma a fűbe tepert

rózsákban bong ősz idején.

Örök illatot keresett,

régi tavasz feledte itt,

holdfényben a falevelek

mosollyal teli álmait.

(Kalász Márton fordítása)