2013. augusztus 23., péntek

John Keats

John Keats: Óda egy görög vázához


Oh tünt derűk arája, íme még
Itt állsz s dajkál a vén idő s a csend
S mesélsz: füzérid közt rajzos regék
Lágy dalnál édesebb lejtése leng,
Oh, lombdiszed köz mily legenda él?
Mily istenségek, vagy mily emberek?
Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj?
Vagy más ég s föd? Kik e vad némberek?
Őrültet űznek? vagy harc sodra kél?
Síp andalog? dob döng? kéj láza fáj?

Édes a hallott dal, de mit a fül
Meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd!
Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül
Lelkembe ritmusát, mely csupa csend!
Szép ifjú! nótád tündér lomb alatt
Örökre szól s örök a lomb a fán!
S te, vad szerelmes, kinek ajakad
Bár oly közel, édes célt mégsem ér,
Ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
Örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!

Oh, boldog lombsor, el nem száradó,
Melynek a tavasz búcsút sohsem int,
Oh, boldog pásztor, sohsem fáradó,
Fújván örök sipod szived szerint,
S oh, százszorosan boldog szerelem,
Örökre hév s örök örömre kész,
Zsibongó, zsenge vágy: még, egyre még!
- Mily más a bús, halandó gyötrelem,
Melytől a szív megundorúl s nehéz
S a nyelv kiszárad és a homlok ég...

Mily áldozatra gyűl emitt a nép?
A zöld oltár elé szent pap vonat
Szelíd üszőt, amely bődülve lép
S borítja lágy szőrét virágfonat.
Mily apró város az, mely halk habok
Partján, vagy békés várövű hegyen
Tárt utcákkal e jámborokra vár?
- Oh, kicsi város, néped elhagyott
S közülük hírt regélni nem megyen
Csöndedbe vissza soha senki már...

Oh, antik karcsuság, szelíd ivek,
Márványfiúk s lányok kecses köre,
Oh, sűrü ágak, eltiport füvek,
Oh, formák csöndje, anda gyönyöre
Az öröklétnek: hűs pásztormese!
Ha rajtunk múlás űli már torát,
Te megmaradsz s míg új jajokkal ég
Az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
"Igaz szépség s szép igazság! - sohse
Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!"...

(Tóth Árpád fordítása)




2013. augusztus 19., hétfő

Peggy Carr

Peggy Carr: Elmosolyodsz-e


Elmosolyodsz-e ismét azzal a mosollyal
ami megbillenti a földet
hogy lehulljam róla
míg fenn nem akadok a szemedben

Megérinted-e az arcom
és helyette a merengésből
felriadt lelkem
tapintod ujjaiddal

Megengeded-e hogy
az álladhoz simuljak
s megtanuljam felhörpinteni
az árnyékokból mit fáj elveszteni

Ma megteszed?

(Dabi István fordítása)


2013. augusztus 18., vasárnap

Oszip Mandelstam

Oszip Mandelstam: A borús ég leplei lengék


A borús ég leplei lengék;
ölel-altat az erdei csend.
A magányos séta keresztjét
belenyugvóan viselem.

S felröppen a hon közönyéhez,
mint vadkacsa, újra a vád, -
miért sújt e borúval a végzet,
miért hurcolom én e magányt?

Lövés zaja. Vadkacsa szárnya
nehezül tavi hártya fölött.
S kettőzve a létüket, állnak
bódultan a parti fenyők.

Viszafénylik a sápatag ég, és
a világ köde ontja a bút -
ó, hadd legyek ily ködös én is,
s add meg, ne szeresselek úgy.

(Baka István fordítása)


2013. augusztus 16., péntek

Archibald Macleash

Archibald Macleash: Emlék virágzás


Igen, és ha az évszakhoz nem illő meleg
Kitör majd az öreg jövő év utóján,
És az eső- és nyárszagú délnyugati szél
Sárga leveleiktől a nagy ágakat lecsupálja,

Te meg szürkületkor végig a Friedrichstrassén
Vagy Párizsban is te a szeles Szajna-parton
Bokáig gázolsz a lehullt levelek avarában,
És gondolataid váltakoznak mint a szürke felhők,

Akkor nem érted majd, honnan hirtelen
Az édesség szívedben és szemedben a könnyek,
Csak állsz a júniusi-hevű szélben a hulló levelek között:
Mikor is volt ez így? – kérdezed majd és: Kivel?

Erre nem is emlékszel majd, csak állsz ott,
Nyakad érzi a szelet, és érzed a szelet a ruhádban,
Meg a hervadt levelek szagát egy kert füvében,
És behunyod a szemedet: Kivel? – kérdezed majd és: Hol is?

(Vas István fordítása)


2013. augusztus 15., csütörtök

Janis Sirmbardis

Az élet színeit őrzöm


Tudom, a hétköznap az,
amikor a világ színei
szürkés tónusokban játszanak.
Tudom, a hétköznap az,
amikor teszed, mit minden nap tenned kell,
gondjaid és a családi tűzhely parazsa,
ami reggel és este oly halovány.

Tudom, a hétköznap ez -
de bennem szivárvány ível,
de bennem csodás fények lobognak.
A tűz húga vagyok
az Élet gazdag színeit őrzöm,
amik a hétköznapok derén és porán
melegen és örömtelin hatolnak át,
hogy a szerelem két szemével
nézzék a világot.

(Dabi István fordítása)


2013. augusztus 14., szerda

Vlagyimir Viszockij

Ballada a szerelemről


Midőn a tengerár az Úr szavára
Medrébe visszatérült csendesen,
A vízözön habjaiból kiszállva
A partra léphetett a szerelem,
S széthordta menten fürgeröptű szárnnyal
A szél a bűnös kontinenseken.

S akadnak még oly furcsa figurák,
Akik magukba szívják e csudát,
S nem várnak büntetést, kitüntetést sem,
S míg azt hiszik, csak lélegeznek, át-
Veszik szabálytalan, vad ritmusát
Annak, ki éppen így zihál egészen.

Szenvedélyedet, miként hajót,
Úgy sodorják áradó folyók,
Mielőtt kimondod: „szeretek”,
Mondd, hogy: „élek”, „levegőt veszek”.

A szerelem lovagja kódoroghat
Örökkön - ez az ország végtelen.
S a próbák napról napra szigorodnak,
Szeszélyes udvarhölgy a szerelem.
Elválás, búcsú - akit erre fognak,
Nem lesz nyugalma, talmi álma sem.

Nem tántorítod e bolondokat,
Számukra nincs elég nagy áldozat,
Nem drága ár az életük sem érte;
Ha nem szakad meg, hogyha fennmarad
A szál, mely ezt az eszelős hadat
Bűvös kötéssel összefűzte végre.

Friss szél a kiválasztottakat
Részegíti, újra él a holt,
Mert nem lélegezhet, élhet az,
Ki szeretni sohasem tanult.

Aki a szerelem tavába fulladt,
Nem húzza ki, nem éri el szavad,
A mendemonda bármit is locsoghat,
De az a tó a vérétől dagad.
S mi égő gyertyát állítunk a holtnak,
Aki a szerelembe belehalt.

Eggyé simult a hangjuk, úgy suhan
Eggyévált lelkük is virágosan,
Lélegzetük is összeforrt örökre,
Egy ingó híd alattuk, sóhaja
Ajkuknak egy, nem válik szét soha,
Így lépnek együtt minden földi rögre.

Ágyuknak én a rétet megvetem,
S hallom alva, hallom éberen:
“Lélegzem, mert élek - szeretek,
A szerelem ad csak életet.”

(Baka István fordítása)


2013. augusztus 13., kedd

Robert Graves


Mi a szerelem?

Mi is a szerelem? Mondd meg te, kedves.
Visszatalálás legbensőbb magunkhoz,
Az ártatlansághoz, a kezdetekhez?

Talán a lét legelső vad csatája,
Elérni önmagunk szélső határát,
S néhány óránk csodás mindentudása?

Vagy mi még? Eredendő látomás,
Mely vészes jóslattal ragyog előttünk,
S a haláltól vár gyors feloldozást?

(Somlyó György fordítása)